Teleszubjektív

MIAMI VICE


Szenvedély, erőszak, és mélységes bugyrai a bűnnek. A régen sikeres, sokszor vicces és jópofa sorozat játékfilmes megvalósítása sokkal keményebb és ridegebb lett Michael Mann kidolgozásában. Azon lehetett nevetni is, ezen inkább borzongani és befeszülni. Az 84-90 között ment és hódított, ez pedig most. 

Először még azt nézi az ember, hogy ez itt most egy remake? De hamar felhagy ezzel. Tulajdonképpen csak hősök neve maradt, de a helyzetek, módszerek, konfliktusok és megoldásuk már 21. századi. Tehát rideg, fogcsikorgató, technicizált, és nagyon kevés érzelmet felmutató. Nincsenek színes ruhák, tréfás ugratások, a helyzetkomikumoknak pedig végképp lőttek. 

És hogy melyik a jobb? Ha a valós világot nézzük, a maga érzelemmentességében - akkor ez utóbbi a pontosabb film. Az amerikai alvilág, a drogkereskedés, a fegyveres bandák világa ilyen lett. Vagy még ilyenebb. Ezért a Miami Vice-ot inkább a  Narcos-szal, a Sicarióval vagy az Oliver Stone-féle Savages-szel illik összehasonlítani, és kiállja a próbát. Még a két főhös, a két nyomozó egykori barátságát is kihagyták az érzelmi panelek közül. Farrell és Foxx itt nem cimborák, nem csajoznak és nem sörözgetnek. Nem is látunk köztük mélyebb emberi szálakat. Hanem csak két egymásra utalt zsarut, akik a dolgukat végzik. 

Maga a sztori, mivelhogy nem sorozat már, egyetlen elem köré épülhet: valaki a rendőrségen összejátszik a kartellel és köp nekik, és őt kell felderíteni, mielőtt még nagyobb bajok történnek. Nincsenek leágazások és mellékszálak, csak a kemény törekvés egy adott feladat elvégzésére. A jellemek kibontására sincs tér vagy idő, ezért szinte természetes, ideggócot és feszültségbombát kapunk, amiben a többi szál lényegtelen.

Kemény és jó, de ne azt várják tőle, amit a régitől.